Hajjajaj.
Európa Filmhét.
Eszembe jutott a tavalyi. Szinte minden filmet megnéztünk A-val, és szinte mindegyikről mást gondoltunk, ami alapjában véve nem baj, de valami olyan düh volt bennem, és idegesség, és benne is, amiért nem értünk egyet, amit soha mással nem éreztem még.
Soha nem éreztem annyira életbe vágónak azt, hogy megértsen valaki, és hogy ő legyen az.
Hogy meggyőzzem, vagy győzzön meg ő.
Miközben minden erőmmel harcoltam az ellen, hogy el kelljen fogadnom, amit mond, mintha az életem függött volna attól, hogy a szembenállásomat meg tudom-e tartani.
Most valamiért izgalmasnak tartanám ugyanazt végigcsinálni, hogy hogy reagálnánk egymásra.
És ráadásul itt vannak ezek az olasz filmek, cavolo, nem akármik, két kortárs olasz csávó könyvei adták a gerincét a szakdolgozatomnak, az egyik az én sokat emlegetett Brizzim, (Enrico, zsaklin in realtá é Eva - la ragazza ungherese che ha scritto la sua tesi su di te. Scrivimi se ti va) a másik pedig Niccoló Ammaniti, kb. 4-5 évet intenzíven meghatároztak az életemből, és akkor most a kedvenc rendezőm, Gabriele Salvatores, akinek a filmjeit percre pontosan tudom elmesélni, kockáról kockára, megrendezi nekem Ammanitit. (Magyar filmismertető itt.)
Akkora várakozás van bennem, és annyira jó lenne ezt közösen végignézni A-val, mert ki mással, az ember mégiscsak a szerelmének akar megmutatni mindent, ami fontos.
Csak hát ugye van az a pici kis probléma.
Hogy szakítottunk.
